Tényszerűen

Mindig az orrom alá van dörgölve, hogy intenzíven dramatizálok ezen a blogon. Ami igaz is, már a kezdetektől - így próbálom fontosabbnak föltüntetni átlagos életem föltűnőtlen epizódjait, és szimpátiát kiváltani az olvasóból magam iránt. Megpróbálok hát egy új stílust bevezetni mostantól - bár nem tagadhatom meg magam -, ami tisztán tényszerű lesz. Csak semmi önsajnálat, szenzációhajhászás, föltűnősködés, magunkat nem átlagosnak beállítgatás. Ezért kötelező jelleggel kötelező leszek jó dolgokat is feljegyezni minden rossz mellé. És a jót leszek kötelező másodiknak írni, hogy ne lehessen rám fogni, hogy dramaturgiailag a rosszat teszem a végére, és gaztevő módon így vadászok hatásra.

Rossz (tényszerű verzió)

Ma nem jött el a programozó a találkozóra. Ja, mert nem volt megbeszélve. Mármint nem telefonon. Én hibáztam, mert csak ímélben válaszoltam neki, hogy jó lesz az időpont, amit javasolt. És ráadásul nem volt meg a száma se. A csóka ma reggel 9.50-kor olvassa a soraimat, amiben előző este nyugtázom, hogy 9.30-kor ott vagyunk a Vistában. Irja, hogy 5-ig, azaz munkaidő végéig nem válaszoltam, szóval ő ezért mást szervezett be. Fair enough, én magamban erre azt gondolom, hogy valószínűleg az én hibám, hogy naívan feltételeztem, az íméljeit még otthon is látja. Folytatja és előzékenyen felajánl másik találkozót. A kellemetlen esetet nem sajnálja még udvariasságból se. Közben mi még mindig ott várunk rá a Vistánál, ami őt nem zavarja, vagy talán nem esik le neki a tantusz, hogy éppen egy kávézóban várunk rá, és nem az íméljeinket lessük, amiben ő éppen megírja, hogy miért nincs és nem is lesz ott, ahol mi megírtuk, hogy várni fogjuk épp akkor.

Jó

Másztam 4 órát P.-vel. Fél 9-kor fejeztük be, jól elfáradtunk, rendesen elkészültünk az erőnkkel.

Rossz

Azután, h kaptunk másfél milliós ajánlatot, sőt még volt, aki 560.000-ből is kihozta volna a honlapunkat, ma éjfél után befutott még egy ajánlat, amiben egy szaki 15-20 millára becsülte. Ez egy elég komoly, megbízható embernek tűnik, megnéztem a referenciáit. Most úgy érzem, bár jó volt az üzleti tervünk, ennyit nem fogunk egy magyar befektetőtől se kapni. Vége a dalnak, na de ez már megint nagyon drámai hangvétel, dádá lesz.

Jó
Kisujjam elkezdett javulni 3 hónap után. Credits: Én, É., mászás. Köszönöm a kontribútoroknak.

Rossz
A háromból az egyik kontribútor haraxik rám.

Jó
A tanítványaim úgy tűnik, most szeretnek.

Rossz

Egy ilyen nap végén nincs se rövid, se sör, mert nem volt nyitva a non stop. Tudniillik Szigetszentmiklós önkormányzata betiltotta a non stopokat a mi kis városunkban (mostantól 22.00-ig lehetnek nyitva). Olvasom a boltos tájékoztatóját: a városi határozat szerint februártól csak multinacionális cégek üzemeltethetnek éjjel-nappalikat.

Jó

Vége ennek a napnak. Megyek és megálmodom, hogy most mi legyen velem.

Bless up,

Kisdobos

Karoshi: Hajtás mindhalálig

Eddig soha nem ötlött föl bennem, hogy túlórázásba is bele lehetne halni. De a jelek szerint így van, pláne ha az ember japán.

Évente több ezer japán hal bele a túlórázásba
Japánban évente sok ezer ember dolgozza magát halálra. A japánok már külön szót is találtak a jelenségre: karoshinak nevezik a túlórázás miatti halált. Egy új felmérés szerint a dolgozók több mint fele túlterheltnek érzi magát. A karoshi még több áldozatot szedhet a válságban.
http://index.hu/gazdasag/valsag0810pp/

Az Economist 2007-ben írt egy Kenichi nevű harmincéves japán férfiről, aki 2002-ben összecsuklott bent a cégnél és meghalt. A neje kártérítési pert indított, és meg is nyerte, mert a férjét a bíróság hivatalosan is a Karoshi áldozatának nyilvánította. A Toyota alkalmazott férfi az ominózus napot megelőző hat hónapban rendszeresen havi 80 óra túlórát nyomott.

Engem most távolról sem fenyeget a Karoshi veszélye, szinte alig van munkám. Tárt karokkal várom éppen a tanítós, tolmácsolós és fordítós munkákat. De az újévben eddig szinte semmi.

Utóbbi három napban csak hideg kaját ettem; nem volt kedvem főtt ételt szerezni. Ráadásnak kevés alvás, masszív önkihasználás, és ha valamikor kiégve érzem magam, az most van. Ma ingyenes promo órát tartottam 299-re. A cél az volt, hogy többen megismerjenek, és tovább ajánljanak angoltanárnak. Nem jött be, mert a jelek szerint épp egy nagy vizsgára sikerült rászerveznem magam, és csak ketten jöttek el. A jövőben még több promo órát, kurzust kell tartanom, hogy visszafordítsam az elszigetelődésem, amibe kerültem.

Watched Interview with the Vampire. Seems like I would also need 400 years to amass enough life experience to get by. Seems like I've been in the game long enough, though.

Megint írni fok, vagy mi?

Most be kell törnöm a kisujjam megint, mert okt 23.-án (mikor máskor) ráestem. Este haverokkal iszogattunk az egyik miklósi parkban, aztán vissza kellett rohannom, mert ottfelejtettem az övtáskámat az irataimmal. Ekkor taknyoltam el egy sötét sikátorban, és most több mint 6 héttel később is nap mint nap szadizom magam, hogy beüzemeljem az ujjam, mert most még alilg hajlik. És akárhányszor beizzítom, 10 perc múlva már megint elgémberedik. Még egy hónap munkát saccolok, de azért decemberben el akarok menni a Boulder mászóba, hogy jelezzem magamnak, hogy újra kész vagyok edzeni. Már hiányzik.

Augusztus elején leszoktam a cigiről - véletlenül. Ezt is leírom majd. Csak akkor tör rám igazán, ha iszom vmit. De az egy szabály, amit be akarok tartani: lejmolni ok, de nem vásárolok magamnak, mert az a visszacsúszás kezdete. És amilyen ajándékként jött, annyira tartozom hálával azért, hogy ez így is maradjon. Úgyhogy ma se veszek, pedig jó lenne. Tegnap kaptam 3 szálát, és jó volt. Valakit meg kéne dumálni, hogy szerezzen ...

Lassan két és fél éve, hogy hazajöttem Amcsiból. Az angoltanítás nem váltotta be a reményeimet, csak a vegetálásra elég. Fáradt vagyok a hétköznapi melótól, amit örökös harcnak élek meg. Nincs normális szabi és pihenés két éve, és minden napot úgy élek meg, hogy erőmön felül teljesítek. Most új vállalkozáson törjük a fejünket tesómmal. Eddig vannak ígéretes jelek, és konkrét sikerek is. De csak akkor írom meg a részleteket, ha sikerül rá pénzt kapnunk.

Csá én again!

Négy hónap kihagyás után megint egy üres platform fogad, mint amikor legelőször kezdtem ide írni. Nincs olvasóm, de most jobb is így, mert két évig gyakorlatilag a nagy semmiről tudtam tájékoztatni az olvasókat. Most írok vmi hasonló lényegtelenet, de most hogy nem olvasnak, már ezt is lehet.

Ime egy leírás (november 11.):

"A hét amúgy is laza lesz, sok lemondást kaptam. Asszem kitakarítok és rendet csinálok a szobámban. Leírom, hogy néz ki: Az asztalomon mosatlan bögrék, egyikben teaszűrő, benne beleszáradt tealevelek és egy összeaszott almacsutka. Papírkötegek, galacsinok, tálca rajta babapiskótás nejlonokkal (a babapiskóta tejjel gyorsan kész van, nagyon jó kaja). Kávéscsésze, borosüveg, két sörösdoboz, elégett gyertyacsonk (illatos volt). A radiátoron további sörös és borosüvegek végig, illetve még van hely háromnak vagy tíznek. Jobbra tőlem töménytelen junk paper, félrenyomtatott oldalak, fecnik (jobbra szoktam dobálni, amire nincs szükségem). Balra tőlem töménytelen junk paper és fecnik (néha balra is szoktam dobálni). A papírokon két hosszú, narancssárga műanyagcső, benne kisebb műanyag csövek optikai kábelhez; szuvenírek az Ericssonos tolmácsolásból. (Ezt öcsém valószínű büntetésből dobta be hozzám, mert ennek a normálisan a konyhaasztalon a helye, csak megint bepipulhatott, hogy nem segitek mosogatni sose.) Mögöttem egy fa ágykeret ágyráccsal (matrac nincs, két hónapja, mert akárhányszor veszek, sose jó, és mindig vissza kell vinnem a boltba). Két szék, ami ezért jó, mert könnyen rá lehet hányni a levedlett ruhákat; sokkal jobb, mint a ruhásszekrény, már csak azért is, mert ahhoz nem férek oda, miután koszos ágyneműk tornyai akadályozzák az odajutást. A szobám egyetlen rendezett pontja a könyvespolcom, amin az angolos könyveim vannak, ami csak azért lehet rendben, mert függőlegesen szerencsére nem tud fölhalmozódni a szemét."

Jelentem, már kitakarítottam. Fogorvosnál is voltam, csak még a törött Skodámat nem takarítottam el a garázsból. Nem megy olyan gyorsan a törött életem megjavítása.

Váltani fogok az angoltanításról. Van egy tervem.

Első dolog, ami fogad, amikor belépek a blogszerkesztőbe, egy üres oldal. Lehetne inspiráló, csak le kell írni, mi van bennem, de most az a tudat ébred, hogy majd ezt a bejegyzést is vissza fogom kívánni később. De azért csak kell írni ide valamit, mert amikor egy hónap kihagyás fogad itt, akkor tudom, hogy mehetnének jobban is a dolgok, mert amikor jobban mennek, akkor van miről írni. Az írás mindig a remény jele volt, az előremenésé.

Szóval, D., ami haverom, akivel azért tudtunk sokat együtt lógni ebben a három hónapban, mert szakítottak, és nyakábaszakadt ez az utolsó nyár, mielőtt visszatelepülne USA-ba. Sok mindenkivel megismertetett, és most sok együtttöltött nap után repül haza holnap. Tegnap részt vettem a búcsúbuliján a Kertemben (Városliget), de ma azért összefutottunk 2 percre, hogy normálisan elköszönjek, amíg tesóm tett egy kört az autóval (parkolni nem lehetett a Deáknál a 20.ai forgatag miatt). Nem sok fért bele, de a búcsúzkodást nem érdemes amúgy se sokáig nyújtani. Most, hogy elmegy, az egyik legjobb haverom távozik, akivel hatásosan sikerült múlatni ennek a nyárnak a tétlen perceit. Másnak mást jelent, E.nek máig in-love ex-ét, akivel a végén a búcsú ellenére sikerült újra kicsit egymásra találniuk. Mindenki keresi a maga útját. És szeptembertől sok mindnyájunknak valami új kezdődhet.

Nekem a szeptember az utolsó próbát jelenti, mielőtt kijelentem, hogy angoltanárként nem tudok olyan életet teremteni magamnak, amiért megérné itthon élni. A szeptember előlegeként végre elkezdődőtt a munka, amit annyira vártam. Talán ismét lemondásokkal, de megint egy kis reménnyel. Tudom, hogy mi hiányzik, és tudni fogom, hogy megkapom-e ettől az évtől. Ha nem, akkor ... akkor lehet tovább lépni.

Seggel hátra

Opel Combosok tartsanak össze. A Petőfi híd lábánál - a ZP mellett - szoktam parkolni reggelente, mert ott nem kell parkolásért fizetni. Elég elbaszott tud lenni néha, mert az egymással szemben parkoló autók közé középre is állnak egy csíkban az autósok. Ha a tapasztalatlan vezető orral előre állt be, néha képtelenség kiállni, és csak az menti meg a kétségbeesett autóst, ha éppen jön, aki középen parkol, és elmegy onnan. Én is jártam így.

Leparkoltam, és egy másik gyönyőrű, ezüst színű Combóval próbált valaki kiparkolni, seggel hátra. Intettem a lánynak, hogy mutatom mennyit mehet még hátra, és ő megkönnyebbült sóhajjal csak annyit kérdezett, hogy most akkor merre tekerje a kormányt. Ez elég reménytelennek hangzott, ezért mondtam neki, hogy én is Combót hajtok, és kiparkolok neki, ha akarja. A következő pillanatban már a kezemben volt a kulcs, és 5 perc szenvedés árán sikerült is kiállnom neki.

Biztos eléggé meglepődhetett ezen a véletlenen, és nagyon hálás volt. Remélem nekem is küldenek egyszer mentőangyalt, amikor legkevésbé számítok rá.

A ZoneReality csatornán ma este végignéztem, ahogy egy ötvenes színésznő vér hitelesen eljátssza az idült amerikai alkoholistát, aki szupergazdag és még részegen is kocsiba ül. Egy ponton - már be volt mattulva, de még nem eléggé - kiakadt, hogy miért kell valami családi meghívásnak eleget tennie. "Oh, drágám, hogy vagy? Csodásan nézel ki. És a gyerekekkel mi van? Oh, hát nem fantasztikus blablabla. Miért kell ezt végigcsinálnom?" Az jutott eszembe, hogy ő, a társadalom söpredéke, valahol még mindig őszintébb, mint a legtöbben, akik végigbájolognak egy egész partit, és nem szégyellik, hogy az egész csak mű. Ide jutnak azok, akik őszintén gondolják élni az életüket?

Remélem én sose fogok annyira függni valamitől, - bár a családomban nem példa nélküli - hogy nélküle kínszenvedés legyen létezni. Az esti söreimet még nem tekintem rossz előjelnek, noha tény, hogy megkönnyítik az estéimet.

Szeretnék már túllenni az elkövetkező időszakon, hogy végre valami történjen velem. Legyen cégem, sikeres, vagy menjek el innen a halál retkes faszára jó messzire. Kénytelen leszek viszont megvárni, hogy az Úristen dúlőre vigye nekem ezeket a dolgokat, mert én túl kötelességtudó vagyok ahhoz, hogy most kereket oldjak. Vagy csak túlontúl biztonsági játékos lettem - gyáva nyuszi.

Pedig el kéne mennem, mert begyűrűzött nálam a nihil, és már régóta nem vagyok ura a sorsomnak.

Lakom valahol, ami úgy érzem nem is az én lakom. Van szobám, de nem vagyok otthon benne. Van kocsim, de csak két kerék és egy fél motor az enyém belőle. Tulajdonképpen mobilis vagyok, de még így is úgy érzik rólam, hogy szellem vagyok, aki sehol sincs ott, ahol. Padlóra tesznek a hiteleim, pedig anno elhatároztam, hogy én nem leszek olyan hülye, hogy felvegyek bármit is. A blogomról pedig legszívesebben kitörölném 2006 nyár óta az összes bejegyzést, - ezt is - mert olyan egysíkúak.

Megint keresem az utam, mint régen, noha megtaláltam már egyszer. Nekem most gimnáziumi tanárnak kéne lennem, és minden jó lenne, de az kizárt, hogy egy pénztelen, kiszolgáltatott közszolgának álljak.

A boldogság a célon is múlik, azon a célon, ami éltet. Ennek hiányában hogy lehetne boldognak lenni? Ezért jövő héten megyek Hajdúböszörménybe építeni a Habitat for Humanityvel, megpróbálva pótolni a hiányzó értelmet az életemből.

riding it out

Utolérhetetlen messzeségbe került az az idő, amikor még tudtam érezni a szabadságot, azt hogy nem kell felelnem senkinek, azt csinálom, amit akarok. Most inkább úgy vagyok, hogy hagyom magam, amit a sors elibém hoz, azt teszem. Nem tudok most sem a sikerért meggebedni, sem elengedni egy másik ország kedvéért, egy másik életért. Várom, hogy a jövőben megszületendő üzletek felülirják a külföldet azzal, hogy bejönnek. Csak minél többet tudjak - amcsik szavajárásával - "átlovagolni" a gebaszos időkön, amik közelegnek.

Sok változás van most, mert mindkét ügyfelem üzleti nehézségekkel küzd. Az egyiknél már meg is szűnt az angol, a másiknál meg úgy néz ki, szeptembertől fog. Lehet, hogy most találok helyettük újakat ősztől, de lehet, hogy nem. Két év óta először lesz választási lehetőségem, hogy csinálhatok valami mást is, mint Magyarországon vállalkozni. Lehet, hogy nem olyan sokára külföldön fogok boldogulni.

Mászok

Mászok. Heti háromszor-négyszer. Kihívás. Erőt kíván. Fejlődök. Akármennyit fejlődök, a végén mindig végem van. A karok nem húznak, az ujjak nem tartanak. Ezért csinálom. Mert folytonos akarást kíván. Még mindig gyenge vagyok, de már paliban érzem magam a nagyokkal. Beszerveztem egy csomó mindenkit, és minden napra van mászótársam. Leköt. Megtart. Van látszatja. Ezért szeretem.

It's all good

Ma vicces kedvemben talált a nap, a reggeli angolóra tanúsága szerint. Ez jó. Sokszor csak egy döntésen áll, ami így néz ki: komoly(an venni magad) vagy poénra. Ma az utóbbit választottam, és jó volt.

Délután aztán komoly gondok akadtak az éves mérlegem körül, olyannyira, hogy öcsém beutazott Pestre, hogy meglátogassuk a régi könyvelőt, azaz annak beosztottját. Pár ősz hajszál és pár óra szóváltás után lehetett kifújni a feszkót.

A könyvelő olyan, mint egy házastárs, sőt még többet is tud rólad, mint az. És a válás hasonló kínlódással jár, mint egy házasság végén; kénytelen vagy elfogadni a tényt, hogy az előző évet még ő fogja könyvelni, aki elrontotta az EVA-dat, pont ahogy azt kell elfogadnod, hogy a feleséged hétvégenként továbbra is láthatja a gyereket.

It's all good now. Minden rendbe fog jönni.

28, mad world

God, you know, I'm writing this down because this cannot be told in any other way, but through the surreality of these pixelated words. So hear what you already know, but I'm just starting to to figure out.

I turned 28 and I came at a crossroads. This is so many years if you have failed to do things you feel you were supposed to have done by this point.

This anniversary coincided with meeting someone new. Made me think about my life again. I realize that it was easy to stay poised suppressing in me all that really matters in life. Now that I was faced with my age-old shortcomings again, freighttrains of thoughts were running through my head day and night. I can't be a work-maniac any more, cuz that's proven to be a wasteful and self-destructive avenue of life. I make myself do wall-climbing to stop them from running over me.

She has something that is missing from me, but in my moments of courage to face the truth, I have to accept the fact that I met someone who I don't have anything to do with, since I can't see myself in the mirror of her person.

I loved caring for someone. I surprised her with a handcrafted birthday present, while she remained completely oblivious of mine, which was only four days before hers, which she knew. I don't want to take such disparity anymore.

A huge hole opens up in her wake when I can almost touch the shape of that vacuum. A person-shaped one it is. While emotions surfaced waiting to be drenched in the love of someone that cares, I tried to do my part of caring, but we could never talk in a way that really talked about me, too. No connection. When I still felt that the person I am was invisible to her, I let go of it. When she rejected the chance of a relationship with a covert, almost poetic hint, I let go of it.

This happened just a couple hours ago and sent me reeling with hopelessness.

I was touched and untouched at the same time. This has never happened to me before. I was turned to standby, but not on. Neither way. All that happened was that my soul was stirred up, unintentionally. And I should be grateful for it. I had effectively forgotten I have a soul.

I realize that I have a choice now. To be miserable, or to start making an effort again, to live. I don't want to taste the pain of living anymore. I want to taste the love of it.

This is what has changed in me in all these years. Turning 28 is no different for me than turning 18. I have no idea of what I'm doing in this world. I am still not who I want to be, and I can't stop hurting. But I am still wishing for something better. All that I do understand that I did not understand at 18 is that I am not able to escape the inevitability of living. So I can choose to suffer till the end of times or die trying to be happy. I choose the latter one.

I am deep down, God, help me find the consolation soon! I am grateful for this opportunity, no matter how you decide.

Elvileg

Mentem holnap mászni, két órát, és jó volt. Na jó, nem. Én voltam a leggyíkabb arc a falmászó srácok közt, és ez nem lehet jó. De amennyire tudtam megbékéltem a ténnyel, és miután már nem bírtam a falon ügyeskedni, a földön erősítettem magam. Beszerveztem már mást is, és azon gondolkodok, h veszek egy havibérletet.

Ma meg elmentem futni. Felfedeztem a határnak azon részét, ami romos drótkerítéssel el van zárva. Kis hezitálás után, h vajon fognak-e rámlőni légpuskával, bemerészkedtem végig a földúton. Meglepetésemre úgy átjutottam a szomszédos városba, hogy nyoma nem volt farmnak. Szóval elkönyveltem, h a szántó és a falu nagyságú elkerítetlen almás is szabad préda. Mindenhol nyulak és fácánok, nyugalmas volt.

Másfél óra táján, akkor amikor kb. ugyanennyi ideje nem láttam a földeken kívül semmit, kezdtem megnyugodni. Azon merengtem, hogy ez az üres életmódom nem tartható tovább, mert megfoghatatlanok a céljaim. A diploma után elfogytak az elérendő célok, úgymint ösztöndíj, diploma, amik keretet és irányt adtak mindennek, és a tanítós biznisz is bemerevedett. Most már felismerem ezt az érzést. Ez a céltalanság és reménytelenség érzése, és megint kezd felőrölni. Ha tehetném, most azonnal mindent abbahagynék, és valahol újrakezdeném. De nem fogom, legalábbis most nem, mert ha föladom, ami most van - ami nevetséges, de nem kevés - nem fogom visszakapni, azaz jó időre vége lenne a cégesdinek, a kiugrási lehetőségemnek.

Gőzöm nincs, h hogy kéne jobban élni. Most viszont nem fogok belemenni végeérhetetlen lelki vívódásokba, hogy kiderítsem. Ezt ésszel, sem szívvel nem lehet végiggondolni. Ma futás közben megerősödtem abban, hogy elvi küzdelmet fogok vívni. Apró dolgokon fogok változtani, one at a time, csakis azért, hogy lélekben ne sodródjak tovább bele a beletörődésbe. Az egyik a sport lesz. A másikat még nem tudom.

Shopping és Fucking

A Shopping és Fucking c. darab a Tháliában csúnya volt, de legalább 3500-ba került. Alföldi Róbert rendezte és ő volt az egyik szereplő is. Elég sok grafikus jelenet volt benne, pucér férfiak, himbilimbi pélók, pornó a képernyőn, csókolózás és seggbedugás a színpadon, és mindez férfiak közt. Aztán mert kellett a pénze, a végén elektromos fúróval kifúrták hátulról az egyik giggolo gyereket, de ő kérte magának. A közönség ernyedt vastapssal jutalmazta a játékot, a színészek háromszor visszajöttek, láthatólag rohanva a meghajlásokkal. A negyedikre már nem tudtak, mert egyszerre abbamaradt a tapsi. Brrr, nem akarok többet színházba menni..

Begyógyult a sebem, úgyhogy holnap megyek mászni, és jó lesz.

Ma hosszú idő után megint tudtam a régi időkre visszagondolni. Volt egy flessem, hogy az egész utazósdi nem is volt olyan régen, és megint meg tudnám ismételni. Prága felé vetem tekintetem. Valamelyik hétvégén ki akarok ugrani, mert most hallottam ismerősök milyen olcsóból kihozták. Ha tetszik, Prága lehet az a város, ahova talán el fogok költözni, ha már itt nem találok semmi újat.

De ugyanakkor kell valami más elfoglaltságot találnom a céges tanításon kívül. Amíg nem tudok elmenni gimibe, ahova tartozom, valami értelmeset kell csinálnom. Azon gondolkoztam, hogy mi kéne ahhoz, hogy speciális mentő lehessek. Számba vettem jópár ügyet, de a legtöbbhöz, pl. hajléktalanválság, romakérdés, nem érzek elhivatottságot. Talán még a környezetvédelem. De leginkább egy katasztrófaövezetben tudnék dolgozni. Utána kell nézni.

Kötelek

G-ral és N-val tájfunoztunk és biliárdoztunk ma a Noiret-ban a Bazilikától nem messze. Jó volt, és hogy véletlenül se kelljen korán hazamennem, beszerveztem egy talit egy volt 299-es studentemmel. A lány félórával előtte lemondta, merthogy másnapos. Még előző estéről, nem tudom miért csak akkor derült ki. Mehettem haza 11-kor. Pénteken.

Nem tudok lefeküdni. Kibontottam egy üveg bort. Nem tudom mi van velem hirtelen. Igy se jó, úgy se jó. Nem jól viselem az egyedüllétet, és ez új.

Hétfőn megyek Brooklyn Funk-ra az A38-ra. Nem tudom valami más lesz-e valaha. Megy a pénz az üres számláról. Minek is gyűjtögessek? Gazdag nem leszek egyhamar. Másfél év alatt nulláról semmire jutottam. Ezért kár a sok lemondás.

G, a befektető mondta nekem viccesen a fogadáson, hogy a jogi munka mellett, két gyerek után, két év alatt megcsinálta az MBA-t. Soha nem lett harmadik, mert akkor két évig nem szexeltek. Mindketten dögök voltak munka után. Én se, én is.

Az a furcsa, hogy a céljaim mit sem változtak, mégis most mintha céltalan lennék.
Ezeket a rohadt köteleket bírnám levetni.

Biozöldséges: Game Over

Megkönnyebültem, pedig lennuláztam a számlámat megint. Először, amikor összetörtem a kocsim, most meg azért, mert befuccsolt a biozöldségesünk. Kiszálltunk belőle félmilliós buktával, mert a nyitáshoz közeledve rá kellett döbbennünk, hogy 4 millió forint alatt nincs esélyünk megcsinálni. A fiaskó adventje az volt, hogy a termelőktől nem kaptunk viszonteladói árakat, valószínűleg mert mindazt, amit termelnek el tudják adni a Csörsz utcai biopiacon. Ezen a ponton kezdődtek a nagy felismerések.

A partnerünkkel, a biopékkel, összekülönböztünk, és rengeteget tanultam arról, hogy mennyire megbolondul az ember, ha pénzről és boldogulásról van szó. Nagyon felkavaró idószak volt, de azért nagyon igyekeztünk nem kifordulni emberi mivoltunkból. Sokat tanultunk belőle, annyi szent. A tanulságok:

1. Saját és ne kölcsön pénzből vállalkozz.
2. Ne higgy senkinek, mindenről legyen írás.
3. Az első vállalkozásod ne romlandó árura alapozd, csak ha van elég tőkéd, hogy finanszírozd a buktát.
4. 3 millió Ft alatt meg se forduljon a fejedben, hogy bármit csinálhatsz. De inkább legyen 5.

Padlót fogtam megint, de túl fogjuk élni, és most megkönnyebbültem. Nem az én világom volt ez a biozöldség, nem volt vízióm rá, csak az öcsém miatt mentem bele. Végre megszabadultam egy nagy tehertől, és elkezdtem megint élő embernek érezni magam. Érzem a tavaszt, és hiányolom a társaságot. Innen szeretném felépíteni mindazt, amit félretettem a biznisz miatt. Mehetnékem van megint, mert azt érzem, hogy megint van energiám odafigyelni másokra.

Természetesen nem adtuk fel. Megcsináljuk a nagy dobásunkat, legközelebb már sokkal okosabban és körültekintőbben. Most már azért dolgozunk, hogy összeszedjük magunk a szükséges tőkét. Addig is, life please come find me. I want to be alive again!

Kellner '08

Meghívtak a Kellner Ösztöndíj idei válogatójára, így végigasszisztálhattam az idei fordulót, ami fantasztikus! A megtiszteltetésen kívül annak örültem legjobban, hogy egy pillanatra úgy érezhettem, hogy tartozom valahova. A látens Kellner összetartozás most kézzelfogható alakot öltött, amikor a zsűritagokat összekötötte az az őszinte cél, hogy olyanoknak adjunk lehetőséget arra, hogy az utolsó fordulóban megmutathassák magukat a Kellner családnak, akik igazán megérdemlik a kitüntetést, hogy egy évig az amerikai álmot éljék. Emlékeztetett egyben arra, amit hajlamos vagyok elfeledni a napi hajtásban, azaz hogy nem elég a pénzt megkeresni, mert attól még nem élet az élet - az amerikai évem tanulságára.

A vicces az, hogy bár a pénz és a jószándék mástól ered, de kicsit mi is úgy érezhettük, hogy jót teszünk a hét kiválasztottunkkal. Illúzió vagy tény, egyre megy, az érzés megvolt.

Volt olyan, aki utazó mozit csinál romáknak az egyesületével azért, hogy ne utáljuk egymást annyira. Más pályázó, az álmodozó filmkészítő azért lehet ott az utolsó interjún, mert a hivatalos negyed óra helyett muszáj volt fél óráig beszélgetnünk vele, annyira érdekes volt a srác. A harmadik, egy ázsiai magyar lány, azért méretheti meg magát, mert 23 évesen érettebb és okosabb volt a koránál, és megtestesítette azt, ami a magyarokból sokszor hiányzik, a nyitottságot más kultúrákra, világokra. A másik lány tanárnéni akar lenni, egy fiú pedig hajléktalanoknak segít a szervezetével.

Remek dolog, hogy ezáltal intimebb viszonyba kerülhetünk a jövendő Kellneres generációval. Remek dolog, hogy volt egy-egy szavazatom azokra, akik szerintem sokat tesznek az itteni emberekért, és a magam csekély lehetőségeivel díjazhatok olyan értékes törekvéseket, amiknek a társadalom amúgy nem tulajdonít túl nagy jelentőséget, s ezáltal egy szemernyi igazságot szolgáltathatok néhány önzetlen embernek.

Bassza meg, mar belém most, miért nem csinálok valami hasonló értékes dolgot én is? A céges angoltanítás jó, de sokszor nem érzem, mit is adok vele. Talán, ha gimiben tanítanék, többet adhatnék. De hát akkor nem tudnám fizetni a lakást és a kocsit. Kéne most valami közvetlenebb és fontosabb, kéne egy társaság, akikkel azonosulhatok. Még nem tudom, mire gondolok, de meg kell találnom az embereimet, mert magamra maradtam a sok ambíció közepette.

Előtte is ilyen voltam, utána is ilyen lettem. Az ösztöndíj felemelt, és ez most az utolsó reményem is, ami még képes lehet megtartani. Az egyetlen, ami most meg tud nyugtatni, hogy ezek között a nálamnál öt évvel fiatalabb emberek között talán magamra találhatok én is. Fontos, hogy kikkel lóg együtt az ember. Mert a társaság ugyanúgy képes fölemelni, mint lehúzni.

http://garfieldminusgarfield.tumblr.com/

Végre megtaláltam azt a szimbólumot, ami elég pontosan ki tudja fejezni az életem ebben a pillanatban. Mi a legelső szó, ami eszetekbe jut ezeket a képregényeket nézve? Ez a szó mindent megragad velem kapcsolatban.

EVA

Kaptam egy levelet az APEH-től, hogy elutasították, hogy EVA-s legyek. Már nagyon vártam erre a pillanatra. Mármint hogy EVA-s legyek. Minden kis szolgáltató EVA-s szeretne lenni. Körülbelül 100%-os fizetésemeléssel ér fel nekünk, amikor ebbe átléphetünk. És előttem megnyílt ez az út végre, hisz letelt a két év, amit a törvény előír a belépés előtt. Csak sajnos ma jött ez a levél, és kiderült, hogy a könyvelőm nagy hibát vétett az ügymenetben, az ügyintéző pedig megingathatlan volt, amikor telefonon beszéltem vele. A verdikt, hogy legközelebb decemberben adhatom be a kérvényt.

Hát ennyi. A könyvelőm nagyon aranyos volt, mint mindig, de mintha tökéletesen hibbant volna, és egyáltalán nem lenne képes felfogni, hogy milyen anyagi kárt okozott nekem ezzel.

Nem kiabáltam vele. Mindegy az egész.

Év vége

Mit is mondhatnék, nem úgy jött össze ez az év, ahogy reméltem. Ma hagytam abba a melót, és lesz egy hét szünetem, hogy hátradőljek és hagyjam, hogy valami említésreméltó is történhessen velem. Vagy ez kevés lesz önmagában, mert ahhoz, hogy teljes legyen az életed, a földi hívságokat is magad mögött kell hagyni?

Ez a kérdés kezd motoszkálni bennem, amikor arra gondolok, hogy miért is hajtottam szét magam idén. Azt hiszem rossz irányba tereltem az energiáimat, mert nem a tanóráim maximalizálására kellett volna törekedni mindenek felett, hanem arra, hogy a cégem megszilárdulhasson. Ehhez pedig új kollégák megtalálására kellett volna figyelni, és egy életképes üzleti terv megszülésére. Én ezzel szemben a piti tőkefelhalmozást választottam. Shame on me!

Jövő évben nem vagyok hajlandó így kiszipolyozni magam, mert ez egy zsákutca, semmi komolyat nem értem el. Hagynom kell kreatív energiákat a tarsolyomban, amiből a jövő évben folyamatosan táplálkozhatok. Kitaláltam azt is, hogy nyáron meglépek három hónapra önkéntesnek megint, mégpedig Ausztráliába. Igazából mindegy is hova, csak legyen valami kézzelfogható előttem megint, amit életnek lehet nevezni.

Mindazonáltal a 299-es ELTE-s kurzusomra, ami immár harmadik szezonját élte összesen 24 hallgatóval, továbbra is büszke vagyok. Jobb is volt, és rosszabb is egyben, mint az előző, nekem is és a többieknek is, de annyi biztos, hogy kezd nevem lenni az angol szakosok között, és ki tudja, lehet, hogy egyszer valami másra is jó lesz, hogy ezt a rendhagyó, underground egyetemi kurzust tartottam.

Nem is vagyok fáradt, ez már nem az, mert az óráimat meg tudom tartani. Nem tudom, hogy nevezik, amikor a HÉV-en 40 percen keresztül meredten tudok bámulni kifele az ablakon, és közben vajmi kevés mindenre gondolok. Nem tudom, hogy nevezzem, amikor egy csendes szoba nyugalmát jobban értékelem, mint bármiféle társaságot. Hogy hívják azt, mikor a munka rabja lett valaki, és nem is tudja már, hogy ez lehetne máshogy is?

Ez az év intenzív volt, elhalt üzleti álmokkal, rengeteg küszködéssel, munkával szimultán diplomázással, és családi sorscsapásokkal; utóbbi most kezd csak leülni bennem, amikor álmomban újból él a nagyapám és az alkoholista nagybátyám, aki álmomban nem alkoholista többé.

Igy a végére valahogy elfogyott a dinamikus változás az életemből, ami mozgásban tartott az elején. A kocsim elvesztése pedig máig megnyomorítja a mobilitásomat, bár már inkább hálás vagyok, hogy kaptam egy relatíve enyhe dorgálást az élettől azért, hogy olyan ész nélkül és dühösen vezettem. Azt még most sem tudom, hogy mit fogok tenni. Ott áll a garázsban, és néha még belém áll a "bassza meg, miért kellett így elkúrnom" érzés, de még mindig nem vitt rá a lélek, hogy kidobjam a szemétre. Csak fél millió forint és lehetne megint egy rozsdás, nem biztonságos, és gazdaságtalan roncsom. Másszóval, lenne megint egy barátom.

A mai nap fura hullámvasút volt. A márkereskedő több napi feszült veszekedés után visszaadta végül az 50 ezres előlegemet, miután a hitelt nem kaptam meg, és meghiúsult az adásvétel. Az elmúlt három hét rettentő stresszes volt. Ma egy lélegzetvételnyi idő volt felszusszanni miután megkaptam a jó hírt. Aztán hamarosan kaptam egy sms-t egy 299-es tanitványomtól, hogy kilépett a kurzusból három héttel a vége előtt. Ennyi. Derült égből villámcsapásként jött, nekem is és a többieknek is. Az igazán fájó dolog az az, hogy egész nap próbáltam hívni, de már fel sem veszi a telefont. Sms-ben közölte azt is, hogy nem kíván kommunikálni. Megalázó, és zavarbaejtő, h látszólag ok nélkül vki csak így beszünteti velem a kommunikációt.

Ha a kereskedővel szemben tehetetlennek éreztem magam, akkor most nem tudom milyen szóval írjam le a szituációt. Amikor valakinek a szívéből jön a visszautasítás, nem az érdekei felől, akkor ott megáll az ész - és nincs mit tenni.

Kennedy mondta, hogy a kínaiak két ecsetvonásból rakják össze a 'krízis' szavukat. Az egyik a veszély szimbóluma, a másik a lehetőségé. Igaza van, mert ma délután felhívtam az összes 299-es emberemet, hogy megkérdezzem, hogy tetszik nekik eddig a kurzus, és egyáltalában mit éreznek. Most, végül is, asszem megnyugodtam, mert csupa jót kaptam vissza mindenkitől. Szóval jobban oda kell figyelni mindenkire, ezt tanultam, mert igazán nem kerül sokba. Ez volt a 'lehetőség,' hogy ezt megtanuljam.

Szokásos nap. Este nyolckor végeztem, de nem is végeztem igazán, mert mindjárt nekiállok készülni holnapra. Ironikus módon ilyenkor vagyok a legnyugodtabb, mert amíg készülök addig legalább biztonságban vok. Nem égek be sehol, hisz nem engedhetem meg, hogy ne sikerüljenek az óráim. Muszáj, hogy sikerüljenek, mert a tanulói elégedettség a megélhetésem forrása.

Például, múlt szerdai cégeset lemondtam, mert kocsit néztünk egész nap. Hétfőre kialkudtam helyette egy pótórát. Erre föl elfelejtettem, mert kicsit elkapatott a halottak napi szünet. Csak egy ímélt kaptam tőlük intő jelzésül: egy az egyben visszaküldték nekem azt az ímélt, amiben megbeszéltük a pótórát. Persze ettől nem kell kétségbeesni. Csak odatenni magam este 9-kor, és megcsinálni azt a másnapi céges órét cefet jóra.

A világ megint szétesni látszott múlt héten. Milyen erőtlen vok, már alig bírom remélni is, hogy minden jó lesz a végén. Próblok hinni öcsémnek, aki mindig jobban előrelátja a dolgok kimenetelét, mint én. Az ő riasztója még nem szól, ezzel próbálom nyugtatni magam.

Visszavágyódom Amerikába, ahol nem kellett ennyit szenvedni, mint itthon, és nem kellett annyi áldozatot hozni, mint most. Néha kicsit tartok attól, hogy ez már nem sikerülhet, mert ha az itthoni bizniszt tényleg föl akarom építeni, akkor nem léphetek csak úgy le. Sok-sok évről beszélünk itt, méghozzá a legjobb évekről - már ha van ilyen. Valami ötlet kéne, mert most nehéz is és unalmas is. Kint ehhez képest könnyű volt és izgalmas. Már csak a pihenés gondolatát is eretnekségnek érzem most. Olyan messze vagyok tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Csak, ha lelazulok esténként, és blogotkat olvasok, akkor érint meg kicsit megint az a relatíve gondtalan, felszabadult közeg, amiben volt szerencsém részt venni nem is oly régen.

Lesz kocsi

Ebben az országban nagy ajándék az autó. Két hónapja simán nézzük már a kocsikat az öcsémmel - rengeteg pénzt költve a próbavezetésekre. Igen, igencsak rabnak éreztem már magam nélküle. Ezért döntöttem úgy, hogy a jövőm egy részét egy használt-új autó megszerzésének szolgálatába állítom. Túl sok mindenből kellett volna kimaradni nélküle.

Ma olvastam egy fortune cookie-t: Don't worry about money. The best things in life come for free. Ez bizonyára így is van, de ezt egy olyan ember írhatta, aki tényleg nem izgul a pénz miatt; azért nem, mert neki van.

Ma nagyon izgultam, mert iszonyú nagy anyagi elkötelezettséget vállaltam, azért, hogy egy olyan autóm legyen, amibe nem kell számolatlanul önteni a pénzt, és amiben jól érzem magam. Az idegeim ma keményen fel lettek húrozva a kereskedésben az öt órás üzletkötésben. Nagy hibákat vétettünk mindketten, mert fogalmunk sem volt a jogainkról és a mozgásterünkről, illetve az alkudozás mikéntjéről. Tirpák volt a kereskedő, lehet faképnél kellett volna hagyni, sokat tanultam az egészből. Harmincba került a mai nap, és még többe ez a két hónap, ezért úgy  éreztük, hogy valami eredménnyel mégis el kell jönnünk Nagykanizsáról.

Úgy néz ki, lesz egy autóm. Csak remélni tudom, hogy a mai idegtépő nap azt a gyümölcsöt hozza, amit remélek. Végül is, mindig az volt az elvem, hogy ha még rá is fizetek valamire, talán áron felül is (ezt a jövő meg fogja mutatni), a használat öröme mindent ellensúlyozni tud. Ezt remélem most is. És azt, hogy a kemény munkával vett pénzen igazi szabadságot tudtam vásorolni.

Nem is jelentkeztem régóta, mert igencsak lelketlenül élek mostanság. Ez a szó jutott eszembe, amikor arra kerestem jelzőt, hogy miért léptem ki a blognaplóból ily hosszú időre.

Teszem a dolgom. Nem okoz már örömet semmi. Nem hagyom, mert nem hagyom, hogy bármi elvonjon a munkától. Persze még mindig úgy érzem, hogy nem értem el eleget. És (a jelek szerint) inkább vagyok megveszekedett munkamániás, mint szolidan előrelépkedő, de magára időt hagyó ember.

Vettem fel magam mellé a cégbe kollégákat, mert már nem akarok többé magányos farkas lenni. Mondjuk nagyon szerényre sikerült ez a félév is a biznisz szempontjából. A Postára bíztuk a szórólapok kihordását, és nem tudtuk mire vélni, hogy alig hívnak. Aztán kaptunk egy érdekes infót egy havertól, akinek a faterja postás. Kiderült, hogy az átlagos postás nem sokat veszkölődik az efféle szórólapokkal, fogja és bedobja a sparheltba, mert csak filléreket kap abból az 5 forintból, amit mi egy darab brossúra után fizettünk. A miénk súlyos papírból volt, és hozzá nagyalakú is, úgyhogy most már biztosra veszem, hogy a szóróanyagaink tetemes részével ez történt. Ezt hívják "bummer"-nek Amerikában.

Néhány tanítványt azért tudtam adni mindekinek. Megvolt az első tréning óránk is, aminek keretében metodika órákról ismert workshop-ot tartottunk. Engem nagyon felvillanyoz a dolog, az hogy megoszthatom másokkal az angoltanítás iránti lelkesedésemet, még akkor is, ha a háromból csak egyvalaki akar kétheti rendszerességgel találkozni, a többiek háromhetente. Úgy látszik, ennyit fejlődtem legalább, mert az első lehangoltság után sohanemlátott pragmatizmussal reagáltam a helyzetre, és kiadtam, hogy mindenki olyan rendszerességgel jár, ahogy akar. Büszke vagyok magamra, hogy egy (talán indokolatlan) csalódásból előnyt tudtam kovácsolni.

A siker mindazonáltal még mindig olyan távolinak tűnik, mint a szárazföld egy lakatlan szigetről. Pedig azt hittem az elején, hogy csak némi kockázatvállalás, áldozatkészség ás kemény munka kell hozzá, és minden menni fog, mint a karikacsapás. Most már viszont úgy látom, hogy a kitartásra lesz a legnagyobb szükségem, mert nem adják olyan olcsón, mint először gondoltam.

Fáradt vagyok, nyolctól hatig tanitottam Pesten meg Harasztin, összesen négy másfeles órát, és még holnapra fel kell készülnöm egy olyan céges órámra, ahol a megszokotttól (ezt a szót három tével kell írni?) eltérően nem mennek olyan hűdejól a közös dolgaink. Ahol ellenben érzem, hogy nagyon jó formában vagyok, az az argumentatív esszéírós-vitázós órám. Idén 4 négyfős csoportom is van, akikkel egy belvárosi kuckó-kávéházban tartjuk az órákat. 

4 fő meg én az már egy kész osztály, rá kell jönnöm. Sokkal másabb a dinamikája, mint 

2 fővel, sokkal izgalmasabb. 4 főnél már felnéznek az emberre, úgyhogy kezdem tényleg annak érezni magam, akinek szoktam hívni viccesen: the Underground Professor.

Egy karosszériás kimondta, hogy az autómat nem lehet megjavítani. És én félretettem most fél évre, mert nincs szívem kidobni. Valami csodára várok - a szervíztündérre, aki egy este körbedöngicsélve a járgányt életet varázsol belé, és összeforrasztja törött tagjait. Amúgy semmi filozofikusságot nem érzek magamban most. A sok munka mellett nem jut idő az elmélkedésre. Ez lehet, hogy jó, mert nálam soha nem sül ki semmi jó abból, ha nekiállok agyalni. Mindenesetre, a sok kalamitásból mintha nem tanulnék semmit. 
Többet tanultam a mai 10 percben, amikor a könyvesboltban belelapoztam a The Power of Tao című könyvbe, amiben valami olyasmiről volt szó, hogy aki nem eléggé életcentrikus az vonzani fogja a bajt, egyiket a másik után. Vagy legalábbis ennyi maradt meg bennem az egészből, pedig jó volt - csak én voltam fáradt kicsit.

Highlights az elmúlt időszakból:

Végre van ágyam egy év után, tanítványoméktól. Sokkal jobb bemenni a szobámba most már. Valahogy rendezettebb az egész. Kevésbé erős a camping out fíling a lakásban.

A kocsimat kedden jön megnézni egy szerelő. Szét fogja vágni az összegyűrődött csomagtetőt, és megmondja, hogy menthető-e az autó. Most már késznek érzem elfogadni a verdiktet. Akárhogy is lesz, úgy lesz a legjobb.

Továbbra sem lazítok, a karambol óta újból felvettem a kesztyűt, hogy megmutassam Magyarországnak, hogy itt is lehet boldogulni. Még mindig él a budai tanítós vállalkozásunk. Ma megszereztem az Adobe Illustratort, amivel megtervezhetem a szeptemberi brossúrát. Öcsém és én is sok tanárt hallgatunk meg mostanában. A próbaórákon során a jelöltek között volt jópár katasztrofális, de volt ügyes is, egy új kollégám már biztosan megvan.

Öcsémnek nem sikerült a biopiac, mert Láng Zsolt polgármester nemet mondott, de ő sem adta föl. Most már előrehaladott állapotban van egy biozöldséges bolt megvalósítása. Ezúttal egy tapasztalt vállalkozó segítségét kértük, egy régi tanítványom apját, aki most segít a tanácsaival és a kapcsolataival, hogy mindez létrejöjjön. 20-án felsuhantunk vele a BMW 530-ban megnézni a telket, amit hitellel fel akarunk tuningolni. Alig tudom megmagyarázni a segítőkészségét magamnak (5 év alatt nem volt alkalmam egyszer sem beszélgetni vele) - másra nem foghatom csak arra, hogy ennyire hálás, amiért 5 éve küzdök a fiával, hogy megtanuljon angolul. Lehet, hogy az is számított, hogy a srác elkezdett angolul gagyogni az ezévi külfüldi nyaralásaik során, és ez imponált az édesapjának. Akárhogy is, továbbra is fortuna kezében van a sorsunk.

Nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe, hogy hogy elintéztem magam ezzel a karambollal. A nap végén nem mulasztom el megnézni a jövő félévi tervezett órarendemet. Csak bambulom, nem is tudom mit nézek rajta, talán azt, hogy ennyi meg annyi pénzt fogok keresni, és ekkor meg akkor fogom helyrehozni az életem abból a pénzből. Mintha minden csak a pénzen múlna. De valahogy úgy tűnik, minden azon múlik.

Pénz nélkül igen szarul érzem magam. Meg folyton azon morfondírozok, hogy hogyan hibázhattam ekkorát; sehogy nem fér a fejembe egyszerűen. Nehéz elfogadni, hogy egy év megfeszített munkáját romba döntöttem egy röpke pillanat alatt. A dolgok talán sorszerűek, de nem látom mire volt ez jó in the grand scheme of things. Ha csak arra nem, hogy még többet verítékezzek és még később érjem el a céljaimat.

Az előbbi volt a 777.-ik bejegyzés. Már nem írok olyan rendszeresen, de ez jubileumi szám mindenképpen. Vajon a 666.-ik bejegyzés mi lehetett? Nem vagyok ám sziniszter hangulatomban. Inkább máshogy vagyok.

Úgy érzem magam, mint a zacc. Kávé csak akkor voltam, amikor hazajöttem Amerikából. Akkor volt bennem még kraft és íz. Még gőzölögtem, és erős voltam. De most már csak zacc vagyok. Színtelen, sovány, mintha mindent kifacsartam volna már magamból. És a végén én magam mi maradtam?

Most inkább meg kéne szívni magam valamivel, ami kicsit több, mint a cigaretta füstje. Új célok kellenek, amiért megint fel lehet venni a kesztyűt, mert mint kiderült, van élet a diploma után. Nem dőlt össze a világ, ahogy jósoltam, amikor sikerültek az utolsó vizsgáim - csak a kocsim lett oda. Én még itt vagyok, és valamit kezdenem kell magammal. Valamilyen értelemben megint az a szabad hobo vagyok, aki voltam kint. A tervem most az, hogy dobolni fogok annak a hastánccsapatnak, akihez meghívtak múlt hétfőn. Szeptember 1-re meg összedobunk valami produkciót. Aztán, ha holnapután megkaptam a darbukát, ami olyan, mint a konga, és penge jól szól, akkor kimegyek egy este a Margit Szigetre és beállok az ott rendszeresen örömdobolók közé játszani. És aztán jó lesz.